2008 aug. 17.; The MusicSnobbery.com

Egy évvel azután, hogy rengeteg rajongót szerzett Nagy-Britanniában, Amy Macdonald This Is The Life című dala a héten az Egyesült Államokban is megjelenik. Azután, hogy a Radiohead Rainbows című dalát megelőzte a brit toplistán, a skót énekes-dalszerző már Amerika felé tekint.
Amy, aki Skóciában született, és ott is nőtt fel; a skót népzenét keveri a mai popzenével. A Poison Prince vagy a L.A. című dalaiban jól érezhető a jellegzetes skót tájszólása.
A múlt hónapban egy hetet New Yorkban töltött, hogy mindent előkészítsen a lemeze kiadásával kapcsolatban, közben pedig szakított időt arra is, hogy leüljön velem beszélgetni többek között arról, hogy rock rajongóként nőtt fel, arról, hogy hogyan írja a dalait, és arról, hogy mit szeretne elérni Amerikában.

Zenél valaki a családotokban?
Nem. Apukámnak mindig is volt gitárja, de sosem játszott rajta. Anyukám ilyen téren teljesen tehetségtelen. (Nevet.) A testvéreim értelmiségiek, úgyhogy nem tudom, honnan örököltem a képességeimet.

Glasgow agglomerációjában nőttél fel. Milyen ott lakni?
Autóval 15 percre van Glasgow-tól, tehát nincs messze a külvárostól. Viszont pont annyira messze van, hogy úgy érezd, vidéki vagy. Most is ez az otthonom, és nem akarok elköltözni onnan soha.

Amikor egy-egy este koncertre mentél tinédzserkorodban... Illetve, még most is tinédzser vagy...
Hé, már nem vagyok tinédzser!

Nos, 20 éves vagy, ami Amerikában még serdülőkornak számít.
Rendben.

Szóval, sokat jártál koncertekre esténként?
Szinte minden nap. A barátaimmal odavagyunk a zenéért. Volt, hogy hatalmas show-kra mentünk, volt, hogy egész kis koncertekre - ahova csak tudtunk. Volt, ahova csak a nővérem személyi igazolványát használva tudtam bejutni.

Csak azért kezdtél el dalokat írni, hogy csinálj valamit, vagy rögtön úgy érezted, hogy ezeket elő kell adnod valakiknek?
Valamit kellett csinálnom, először csak hobbi volt. Magamtól tanultam gitározni, mert nagyon szerettem a Travist, és én is szerettem volna eljátszani a dalaikat. Aztán elkezdtem dalokat írni, amit egyre jobban megszerettem. Ki tudtam írni magamból minden frusztrációt, anélkül, hogy mondtam volna bármit is.

Nálad hogy zajlik a dalszövegírás folyamata? Bezárkózol valahova, vagy mindenhova kis cetliket viszel magaddal?
Egy dologra van szükségem: arra, hogy valami megihlessen. Nem vagyok túl termékeny dalszerző, nem tudom rávenni magam, hogy mondjuk megírjak egyszerre öt dalt. Ha valami megihlet, előveszem a gitáromat, leülök, kitalálom a dalszöveget és az akkordokat.

Mikor először kezdtél el glasgow-i kávézókban zenélni, mit szóltak az emberek a fantasztikus hangodhoz?
Pozitívan reagáltak. Többek között pont ezért írtam újabb és újabb dalokat. Nálam idősebb zenészek között játszhattam, akik bátorítottak, hogy folytassam.

Beszéljük a lemezeden szereplő dalokról. A Mr Rock'n'Roll egy nagyon fülbemászó dal. Mi ihlette?
Mikor iskolába jártam, olyan emberekkel voltam körülvéve, akik folyamatosan az osztálytársaik közé próbáltak beilleszkedni. Úgy gondolom, sokszor olyan dolgokkal is próbálkoztak, ami ellentétes volt a személyiségükkel; teljesen át akartak alakulni, meg akartak változni. Azt viszont nem vették észre, hogy ezzel elvesztették a lehetőséget arra, hogy egyszerűen önmaguk lehessenek.

Írtál egy dalt Los Angelesről. Mit éreztél, mikor először ott jártál?
Nem sokszor voltam még ott. A dal nem igazán a városról, inkább azokról az emberekről szól, akik hollywood-i sztárok és celebek. Arról szól, hogy örülj annak, aki vagy, és amit elértél. Nem kell díjakat nyerned ahhoz, hogy értékesnek érezhesd magad. Amikor L.A.-ben voltam, nem volt időm arra, hogy körülnézzek, vagy hogy felfedezzem a várost.

Ez lehet, hogy jó dolog...
Egyetértek. (Nevet.)

Az egyik kedvenc dalom a lemezedről a Poison Prince. Szeretem a pattogós ritmusát. A te ötleted volt, hogy belekerüljön az a szintetizátoros rész is?
Együtt dolgoztam Pete Wilkinsonnal, aki a menedzserem, és az egyik legjobb barátom is. Egyedül megírtam a dalokat, aztán bementünk a stúdióba, és együtt kitaláltuk a hangszerelést. Mindig mindent megtett, akkor is, ha nagyon gázosan hangzott, amit összehoztunk. Ami viszont illett a dalhoz, azt megtartottuk.

Mikor tudatosult benned, hogy megélhetsz a zenédből?
Amikor aláírtam a lemezszerződést Vertigonál, éreztem, hogy eldőlt, mi az életem értelme. Aztán, mikor odahaza megjelent a lemez, nagyon boldog voltam, mert azt éreztem, hogy azzal kereshetek pénzt, amit nagyon szeretek.

Igazából senki sem számított arra, hogy megelőzöd a Radioheadet a toplistákon. Nem szégyelled magad emiatt?
Nem igazán, sőt, egy kicsit büszke is vagyok erre. Szeretem a Radioheadet, de nem sok ember mondhatja el magáról, hogy a toplisták elején volt ÉS ezt úgy érte el, hogy megelőzte a Radioheadet.

Úgy gondolom, jobb lett volna, ha valaki mást előzöl meg, mondjuk a Girls Aloud-ot.
Naaaaaaaa!

Furcsának találod az, hogy már van egy rajongótáborod, akik a koncertjeid után várnak téged, és a dalaidhoz készült videókat töltenek fel a YouTube-ra?
Igen, de van ami még furcsább. Miután a lemezem megjelent, egy évig folyamatosan turnéztam, és szinte minden koncerten ugyan azokat az arcokat láttam a tömegben. Furcsa, hogy sok ember arra költi a pénzét, hogy ott lehessen minden koncertemen. De természetesen fantasztikus érzés.

Hát, te is ugyan ezt tetted, amikor egyszer újra összeállt a The Libertines...
Ez így igaz. És igaz a Travisre is. Ez a legfurcsább: hogy én ugyanezt csináltam. Így most láthatom ennek a helyzetnek mind a két oldalát. Annak idején nagyon sokat várakoztam, hogy találkozhassak velük.

Jó érzés beutazni a világot és koncertezni?
Az, de sosincs időm csinálni semmit. Szerencsés vagyok, hogy hatalmas tömegek előtt énekelhetek a világon mindenhol, de szeretném felfedezi a városokat. Igazából csak a reptereket meg a sportcsarnokokat látom, ami egy idő után elég unalmas tud lenni.

Hol szeretsz jobban énekelni: kis klubokban, ahol mindenkit láthatsz, vagy fesztiválokon, nagyszínpadon?
Egyformán szeretem mindkettőt. Jó érzés várakozni a koncert előtt, aztán kimenni a hatalmas közönség elé a fesztiválokon. Láthatom, mekkora a fejem az oldalsó kivetítőkön. Viszont szerintem az is fontos, hogy néha visszatérj az alapokhoz, a kis klubokhoz.

Ezekben a kis klubokban nyilván hallod, amit az emberek kiabálnak neked. Volt olyan, hogy valami furcsát mondtak?
Igen, már sokszor kérték meg ilyen módon a kezemet. Nem tudtam, hogy reagáljak rá. (Nevet.) Csak hümmögtem. Ilyen helyeken mindig azoknak az embereknek énekelek üvöltve, akik beszélgetnek a dalaim alatt, és általában sikerül is magamra vonnom a figyelmüket.

Egy éve jelent meg a lemezed Nagy-Britanniában, most pedig itt jelenik meg. Mást érzel most mint akkor?
Most jobban érzem magam. Emberileg folyton változol. Vannak olyan dalok, amiket öt éve írtam, és lehet, hogy most már nem azt érzem, amit öt éve éreztem az adott dologgal kapcsolatban, de arról énekelek, amit akkor éreztem.

Utolsó kérdés, egymillió lemezt adtál el eddig, úgyhogy remélhetőleg kapsz a befolyt pénzből jutalékot. Mit engedhetsz meg magadnak, mondjuk veszel egy bőrdzsekit vagy egy szép, új gitárt?
Őszintén szólva, nem kerestem annyit, mint gondolod. Semmi extravagáns dolgot nem engedhetek meg magamnak.