Amy Macdonald: Dalok az élet fontosságáról - Glasgowból
Amy Macdonald nem az az átlagos popsztár: pozitív hangvételű dalokat ír, nem akar Londonba költözni, és csendesen él a focista barátjával: még nem adták el a magánéletüket a bulvármédiának. David Sinclair találkozott vele.

Amy Macdonald elég nagy popsztár. A skót énekesnő-dalszerző, aki 2007-ben vált ismertté a This Is The Life című lemezével, négymillió lemezt adott el eddig, és a lemezei nemcsak Nagy-Britanniában, de egész Európában a toplisták élén voltak.
Sőt, Németországban, Svájcban, Hollandiában és sok más országban is sokkal népszerűbb, mint például a Florence and the Machine vagy Jessie J. De a hírnévről ezt gondolja: "Nem tartom magamat különbnek másoknál és nem is fogom soha. Mikor egy-egy fellépésem után az emberek autogramra várnak, mindig idegesnek tűnnek, de lehet, nem veszik észre, hogy én még náluk is idegesebb vagyok. Ilyenkor mindig zavarba jövök. Azon gondolkozok, 'miért várakoznak ezek az emberek kint a hidegben csak azért, hogy összefirkáljam a szép CD-jeiket a csúnya aláírásommal?'"
Macdonald egy anti-díva. Udvarias, értelmes, szerény, és még csak 24 éves, és keményen ragaszkodik az elveihez: hétköznapi életet él. Mikor találkoztunk, egy elhagyatott étterem egyik sarokasztalánál ült szeretett városának, Glasgownak a kereskedőnegyedében. Sápadt és karcsú volt, egy üveg vizet kortyolgatott. Meleg nyári nap volt, mégis kardigánt viselt, amit újra- és újra szorosabbra húzott a vállain. Azért jött, hogy az úl albumáról, a Life In A Beautiful Lightról meséljen, ami újabb gyűjteménye a szívből jövő, lendületes pop-rock daloknak, amik a fülbemászó refrénjeikkel kezdik betölteni a Radio 2 lejátszási listáit. Megint szerepel a "life" [=élet] szó a lemez címében, mert ez az Amy dalainak a legfontosabb témája: a rejtély, a szépség, a csoda, és leginkább az öröm mindezekért.
"Nagyon könnyű volt elnevezni a lemezt" - mondja. - "Egy évem volt megírni a dalokat, és közben egész idő alatt otthon voltam Glasgowban. Boldog voltam és kipihent és optimista, és a Life In A Beautiful Light tökéletesnek tűnt, mert összefoglalta azt, ahogy akkor éreztem." Ahogy visszautasította a celeb életet, nem fogadta el azt a divatos elképzelést sem, hogy a komoly dalszerzőknek sokat kell szenvedniük és dal írni csak lelki válságban lehet. "Sok ember a zeneiparban sötét és világvége hangulatú dalokat ír." - mondja. - "Sokan azt mondják, könnyebb szomorú dalokat írni, mint vidámakat, úgyhogy talán ezért van ez így. Én inkább pozitívan akartam hozzáállni a dolgokhoz, mint negatívan."
Macdonald nem riad vissza a komoly vagy súlyos témáktól - sőt, épp ellenkezőleg. A Left That Body Long Ago a nagymamája Alzheimer kór miatti öregkori leépüléséről mesél meghatóan, amíg az Across The Nile egy érzelmi reakció azokra az eseményekre, amik az Arab Tavasz alatt történtek Egyiptomban. De ezeknek a daloknak is pozitív kicsengésük van. A The Green And The Blue pedig a Celtic és a Rangers csapatok versengéséről szól. Amy a dalban nem áll egyik fél oldalára sem. A dalnak optimista üzenete van, villámhárítóként szolgál a két oldal durva ellenségeskedésében. "Vannak tisztességes emberek, akik nem ilyenek, de sokan szenvedélyesen szeretik a kedvenc klubjukat." - mondja Amy. - "És az egész életük a foci körül forog, és úgy gondolom, ha ez boldoggá teszi őket, az nem rossz."
Macdonald csendesen és illedelmesen mozog a popzene mértéktelenül csillogó világában. Hű maradt Skóciához, a szülőföldjéhez, és ami a legfontosabb, szerény maradt. A barátjával, a nemrég visszavonult focistával, Steve Lovell-lel él együtt, de annak a veszélye nem áll fenn, hogy új Posh és Becks legyen belőlük.
"Itt semmi sem érezhető a paprazzi-celeb kultúrából." - mondja. - "Az, hogy Glasgowban élek, nagyon megkönnyíti a helyzetemet: könnybb ugyanannak maradnom, mint ami voltam. Ugyanazok a barátaim, mint akik még az iskolában voltak. Jobban érzem magam egy ütött-kopott öreg kocsmában, mint egy csillogó bálteremben."
Macdonald skót háttere érezhető a zenéjében. Bishopbriggsben született, észak-Glasgow agglomerációjában, ami "szép hely, jó ott élni, nem túlságosan elegáns". Boldog gyerekkora volt: "Nem ért semmilyen súlyos trauma, vagy semmi ilyesmi."
A dalait a Travis az Oasis és más, a '90-es években népszerű britpop együttesek hatására kezdte el írni, és magától tanult meg gitározni is. Az ismeretlenségből 2007-ben tört ki, amikor az NME hirdetésére válaszolva beküldte az első dalait a Pete Wilkinsonnak és sarah Erasmusnak, akik hamar le is szerződtették a Mercury Records-zal.
Azóta Amy szinte hátborzongatóan biztos, hullámvölgyektől mentes karriert futott be. Azóta is Wilkinson és Erasmus a menedzsere és a producere, sőt, ők a második családja is: ("törődnek velem és én is velük"). Azóta is a Mercury adja ki a lemezeit. Ugyanaz a zenekara is, akikkel együtt turnézik ("Egész életre szóló barátságot kötöttünk"). Az új lemezének a hangkeverése Bob Clearmountain munkája. ("Olyan mintha kitalálná a gondolataimat. Mindig minden jó volt, amit csinált.")
És mi lenne akkor, ha ez a varázslatos popsztár-élet holnap véget érne - bár ez nem valószínű? Amy efelől is nyugodt: továbbra is írna dalokat, igaz, másoknak - sőt, már írt is ilyet. Vagy - mondja lefegyverő őszinteséggel - turnémenedzserként keresne állást. "Úgy gondolom, elég összeszedett vagyok, és olyan a természetem is, hogy szívesen csinálnék ilyesmit."