„Úgy érzem, túl kevés vagyok...” Túl kevés? „Egyértelműen. Egyszerűen ilyen ember vagyok.”

Amy Macdonald Charles Hutchinsonnal beszélget.

2013. 02. 28.
ford.: Tachion
Szerdán Luxemburg, pénteken York, - milyen gyorsan változik a táj a turné alatt Amy Macdonald számára.
„Luxemburgban vagyok” - Amy azt mesélte, hogy mikor az interjút tegnap leszerveztem vele, még nem tudta, éppen hol lesz, amikor hívni fogom. „Ez az európai turné része, pontosabban ez a mostani csak a teljes európai turné fele.”

Csak a fele?
Az első fele karácsony előtt volt, de abba kellett hagynunk, mert nem voltam jól - mondja Amy.

A glasgow-i zenész most először lép fel Yorkban azóta, hogy 2007 áprilisában 19 évesen azon a héten, amikor a This Is The Life című bemutatkozó lemeze megjelent, a teltházas Fibbers-ben énekelt.

A lemez öt országban volt a toplisták első helyén, és egyike lett a 20 legkelendőbb lemeznek a brit női előadók között. A második lemeze, a 2010-es A Curious Thing tíz európai országban volt a toplisták első tíz helyezettje között, tavaly júliusban pedig a Melodramatic Records kiadta a harmadik, Life In A Beautiful Light című lemezét.
Eddig Amy több mint négymillió lemezt adott el világszerte, és több mint félmillió ember előtt lépett már fel, de el tudta valaha is képzelni, hogy ilyen tartós sikere lesz?
„Ez az egész iparág teljesen kiszámíthatatlan. Sohasem tudhatod, mi hogy sikerül. Ezzel nincs probléma, csak egyszerűen nem jósolhatsz meg előre semmit, úgyhogy szerencsésnek érzem magam, és nagyon hálás vagyok, hogy 19 évesen ilyen csodálatos lehetőséget kaptam.” - mondja Amy.
„Mindig keményen dolgoztam, és mindig próbáltam a legtöbbet kihozni magamból, és hálás vagyok, hogy ez ilyen jól sikerült – és nagyon élveztem, ahogy haladtam az úton.

Amy már a feltűnésekor, tizenévesen kiforrott dalszerző volt... „Azért én ebben nem vagyok biztos” - szól közbe Amy. - „Amikor ilyen idős voltam, egyszerűen tettem, amit tettem, és reménykedtem a legjobbakban, és még most sem sorolnám magam a dalszerzők közé.”

Komolyan?
Továbbra is hallhatok más zenészeket, és sokszor azt kívánom, bárcsak én is tudnék olyan dalokat írni, mint ők: olyan dalszerzők, mint Bruce Springsteen, vagy az olyan modern együttesek, mint a Mumford & Sons, úgy érzem, én nem tartok ott, ahol ők.

Álszerénység?
Nem igazán. Egyszerűen úgy érzem, túl kevés vagyok.

Túl kevés?
Egyértelműen. Egyszerűen ilyen ember vagyok. Mindig is ilyen voltam. Ezt az érzést nem lehet leküzdeni, de foglalkozol vele.

Milyen körülmények között a legjobbak a számára a dalíráshoz?
Nem írok olyan gyakran. Nem vagyok olyan termékeny. Ilyenkor le kell állnom [a turnéval], otthon kell, hogy legyek, és kell valami, ami megihlet. Soha nem fogom kényszeríteni magam rá. Amikor sok a dolgom, nincs időm arra, hogy ilyesmire gondoljak, úgyhogy tényleg vissza kell, hogy vonuljak ahhoz, hogy írni tudjak.

Amy, aki egyedül írja a dalait, elégedett azzal a kétéves ciklussal, ahogy megírja, felveszi, kiadja, és turnéval népszerűsíti minden lemezét, ahogy elégedett a zenekara tagjaival és a kiadójával is.

„Sosem voltam olyan ember, aki úgy érzi, muszáj minden évben lemezt kiadnia, és szerencsés vagyok, hogy a kiadóm is mindig megértette, hogy időre van szükségem ahhoz, hogy egyedül megírhassam a dalaimat.”

Mennyit fejlődött a dalszerzésben az elmúlt hat évben?
Nem mondhatnám, hogy ezen túl sokat gondolkoztam volna. Még most is gyereknek érzem magam. Még most is csak 25 vagyok! Az a folyamat, ahogy dalt írok, nem változott, de természetesen ahogy felnősz, több tapasztalatod lesz, és több minden, amiből ihletet meríthetsz: családi élet, hétköznapi élet, vagy hogy mi történik a világban, vagy valami a hírekből, és mivel érzelmes ember vagyok, dalban reagálom le, amit érzek.

Amikor azok az érzelmek a felszínre törnek, fogja a gitárját, és mindig előbb a gitárt, csak utána a tollat.

Amy nem siet a negyedik albumával. „Mindig fontos, hogy szünetet tartsak.” - mondja. - „Otthon írok, Glasgow-ban, mert amikor az összes idődet utazással töltöd, az utolsó hely, ahol lenni szeretnél, az a reptér.”