megjelent: Ferrari Magazine
ford.: Tachion

A skót Amy Macdonald óriási sikert aratott az egész világon, de továbbra is ragaszkodik az otthonához, ahol felnőtt. És ebben az interjúban azt is megosztja velünk, hogy a szeretett Ferrari 458 Italiájával rendszeresen szédíti a glasgow-iakat.
(...)

Hivatalos Ferrari Magazin: Kezdjük a zenével. Nem tudtam nem észrevenni azt a fantasztikus bekeretezett Bruce Springsteen fényképet a másik szobában. Ő inspirálja a legjobban?

Amy Macdonald: Még most is folyamatosan fedezem fel a zenéit, hiszen ő nyilvánvalóan régebb óta van a pályán, mint én. Még most is hallok tőle olyan dalokat, amiket ezelőtt még nem ismertem. Tavaly nyáron a londoni Hard Rock Calling fesztiválon találkoztunk, ugyan azon a napon léptünk fel mindketten. Éppen egy újságnak nyilatkoztam, és mikor visszamentem az öltözőmhöz, láttam, hogy ott téblábol.

TOFM: Bruce Springsteen a maga öltözője mellett téblábolt?

AM: [nevet] Nem volt semmilyen biztonsági ellenőrzés. Általában ilyenkor mindig nagyon ideges leszek, de tudtam, hogy még egy ilyen lehetőségem nem lesz, úgyhogy egyenesen odamentem hozzá, és azt mondtam: "Helló, ez vagyok én, ezek vagyunk mi...". Az egyik lemezem hangkeresése Bob Clearmountain munkája, aki már Bruce-szal is dolgozott együtt, úgyhogy már volt egy közös pontunk. Talán így megnyugtathattam afelől, hogy nem vagyok teljesen őrült.

Nick Mason: Azt olvastam valahol, hogy a Travis hatott magára. Fran Healy [az énekes] rokonszenves fickó.

AM: 12 éves voltam, amikor láttam a Travist, és ez inspirált arra, hogy gitározni tanuljak és énekelni kezdjek. Apukámnak rémisztő házi videói vannak rólam, amiken kisgyerekként nulla zenei hallással próbálok Michael Jackson dalokat előadni, szörnyű. Aztán hirtelen megtanultam tisztán énekelni, fogalmam nincs, hogyan. Aztán autodidakta módon tanultam gitározni, sosem jártam gitárórákra. Lehet, hogy kellett volna... [nevet]

NM: Üdv a klubban! [mosolyog] Természetesen a technika és a hozzáértés nem minden. De az ember mindig úgy érzi, hogy nagyobb lehetne az önbizalma zeneakadémiai háttérrel, ha valóban jól megtanítotték volna hangszereken játszani. Azt mondják, nem kétséges, hogy a klasszikus zenészek számára nagy nehézséget jelent az improvizálás, mert már teljesen a kották értelmezésére van ráállva. Yehudi Menuhin például nem tudott improvizálni, és ez nagyon zavarta. Amikor a Wish You Were Here-t készítettük, Stéphane Grappelli játszott a lemezen. Mindent megtettük, hogy Yehudi improvizáljon, de nem tudott.

TOFM: három lemezt adott ki hat év alatt. Termékeny szerző?

AM: [meglepett] Jaj nem, azt kell, hogy mondjam, pont az ellentéte! Nincs egy raklapnyi dal a tarsolyomban. Amikor elkészítünk egy lemezt, általában úgy 13 dallal megyek a stúdióba, azzal, hogy "Vegyük fel mind a 13-at srácok!"

NM: [sokatmondóan mosolyog] Igen, és aztán jön valaki, aki javasolja, hogy tegyél már bele még egy versszakot ide vagy oda...

AM: [nevet] Aztán meg B-oldalas dalokat kérnek! Mire én: "hát B-oldalas dal az nincs." "Akkor csináljunk egy remixet!"

TOFM: Honnan merít ihletet?

AM: Azért írok dalt, mert akarok írni. Muszájból nem megy, mert úgy érzem, hogy egy feladatot teljesítek. A legutolsó lemezem dalai teljesen természetesen készültek el, egyszerűen úgy, hogy egy évig otthon voltam. A Slow It Down az autómról szól, arról, mikor megvettem a Ferrarimat. Ezt még senkinek sem vallottam be ezelőtt! Olyan int egy szerelmes dal, de igazából a 458-ról írtam. Az Across The Nile-t az egyiptomi problémák ihlették, az az éjszaka, amikor az emberek megbuktatták az Elnököt. Néztem a híradót, ordítottam, mint az állat, és azt gondoltam: "Vedd elő a gitárt!". Mindig vannak dalok, amiket hallva azt gondolom: "miért nem én írtam ezt?" Néhány Beach Boys szám. Vagy Frank Sinatra dalai. Remek dalok, tudják? Nem tanulmányozom a klasszikusokat, de ha hallok egy jó dalt a rádióban, akkor örülök neki.

TOFM: A munkájának melyik részét élvezi legjobban?

AM: [gyorsan] A turnézást. Azt, amikor élőben zenélhetünk. Szeretem a dalszerzéssel és a stúdiózással járó izgatottságot, de sosem vagyok 100 %-ig biztos abban, hogy jó-e a dal, amíg nem játsszuk el a zenekarral közönség előtt...